Dereshágói Jégszilánkok 1. – Egy különös találkozás

Minden lélegzetvétellel jobban égett a tüdeje, mintha apró méregtűk szurkálták volna. Már legalább három napja gubbasztott majdnem mozdulatlanul. Ha valaki erre jár, talán észre sem veszi a fehér, nehéz, prémmel bélelt köpenyes alakot. Lillennek lassan minden apró mozdulat fájdalmat okozott, de akkor is ki kellett állnia ősei beavatási szertartását. Dereshágón évszázadok óta az volt a szokás, hogy a Medve-tóról elvándorolt tündékből alakult nemesi ház az esztendő leghidegebb napjain kiválaszt egy jelöltet, akinek ki kell bírnia a jéghajlítókat megszégyenítő próbatételt. Addig virraszthat a hófuvatagokkal nehezített terepen, amíg meg nem sikerül szelídítenie egyet a hegyek mítikus lényei közül. Ennek egyetlen módja van: az áhított hópárducot odacsalni egy jégvarázslattal, így a kietlen, egyszerű emberek és becsvágyó törpök számára is élhetetlen táj ura eldöntheti, elég méltónak találja-e a tündét, hogy hátasává és társává szegődjön. Ám Lillen is tudta, ez csak a kezdet. Ha sikerülne hazatérnie egy ilyen különleges fenevaddal, végre elfoglalhatná méltó helyét a Talminnen nemesi házban.

Gondolataiba merülve próbált némi melegséghez hasonlót csempészni legalább a mágiához használt két tenyerébe. Épp vágyai tárgyát képzelte maga elé, amikor a fagyos, felhőkkel szegélyezett éjszakai égbolton egy apró ezüst érme bontakozott ki sokszorosára növelve a látóhatárt. A fények és csalóka árnyékok mintázatát vizslatta, amikor nem is olyan távoli roppanások és különös, velőtrázó érzések kerítették hatalmába. Érezte, már nincs kettesben gondolataival.

 - Ez lesz az! Erre vártam. Azt mondták a jéghajlítók, ha meghallom ezt a hangot és még a semmihez sem hasonlítható, szinte ágyékig kúszó érzés is elér, bizonyosan jó úton járhatok. – hasította fel szinte jelzőfényként merengéséből Lillent a kétes megállapítás. Gyorsan, amennyire csak tudott az elmúlt napokhoz képest határozott, apró ujjmozdulatokkal próbált erőt gyűjteni. Valahol mélyen érezte a mágia apró, de felismerhető foszlányait, ahogy megpróbálnak közelebb kúszni a használhatóság határához. Közben a hasizmaiban fokozódó nyomás helyét szép lassan átvette valami hidegebb, keményebb, mégis kábító hatású érzés. A dermesztő hőmérséklet ellenére izzadtságcseppek jelentek meg Lillen homlokán, pedig nem is erőlködött. Közben a roppanó hangok a közeli fenyves irányából egyre közelebbről hallatszottak, ráadásul a morgó, vészjóslóan figyelmeztető robajlás is csak erősödött.

 - Ha minden kötél szakad, elég lesz egy jéggömb is! – ötlött fel mesterei bölcs tanácsa az ájulás pillérén egyensúlyozó, kimerült tündében. Ekkor Lillen olyat látott, amire még a gnóm bölcsek régi történetei nyomán születő fantáziáiban sem gondolt. Szinte karnyújtásnyira tőle, a riasztó fehérségű hólepel tetején egy gigászinak tűnő, idegen, mégis méltóságteljes állat állt vele szemben. Amióta az első vízcseppeket képes volt uralma alá hajtani, erre az egyetlen mindent eldöntő pillanatra várt, most mégis hűséges kutyaként nyalogatta a kétség. Immár magabiztosan közeledő szoborként haladt felé az eddig csak koboldokat ijesztgető dajkamesékben megidézett párduc. Nem jutott más az eszébe, csak az öregebb tanítók által kántált fényerdei rigmus, melyet nem egyszer alkalmazott nyugtalan álmai pecsétjének feltöréséhez. Hogy erőt merítsen a máskor játszi könnyedségű varázslathoz, meglepődve hallotta tündékhez képest mély hangján a lassan csorgó sorokat:

A jég alól letűnt idők zaja kél,

Tündék könnyeit nem mossa el a szél!

Álmukból Őrzők ébrednek,

Hívó szón messze elrévednek!

Csiszolt kövek fényükkel fürdetnek,

Nem kérted, S mégis ím eljöttek.

Az égen fény, mint kacagó zsarátnok

Emlékkép, mely csapongó fodrot hoz.

Télvidék hágóin, ha a köd leszáll,

Gnóm kristály már kétes jövőt lát.

Előre tekint, kinek csillog lelketek

Kapuk kinyílnak, nem tartanak reteszek.

Árnyék jő, rettegett ellenfél

Szívünkben mételyes kételyt vél.

Párducod fordítsd hát

Csatába szökkenj, s lásd:

Nymirra eme bűvös kontinens,

Most bemocskol, reád átkot vet

Eljött hozzánk, mit a Prófétánk mesélt!

Egy gyűlölt felleg, mi senkitől sem fél!

A jég alól letűnt idők zaja kél,

Tündék könnyeit nem mossa el a szél!

Hol a dér örökké vendég,

Tanoncból sarjad bölcsesség.

Ajkakról lecsúszik a hazug szó

Fátyolos, elmélyült holdsarló.

Éhesek, fortyogó vad hordák

Nem urak ők, de borzadó szolgák.

A jég alól letűnt idők zaja kél,

Tündék könnyeit nem mossa el a szél.

A fagyból vándor, Te is még hazatérsz

Kövesd őseid, kik érzik már nem félsz!

(Tünde Népdalváltozat az I. Dárdás háború előtti időszakból)

Az utolsó sor elkántálása nyomán furcsa, érthetetlen csendesség töltötte meg a fehér éjszakát. A folyamatos nyomás magasra csapó griffmadárként szállt fel végtagjaiból, tekintete éles lett, mint a telihold fénye. Döbbenten látta, hogy a félelmetes állat tőrnyi távolságból, várakozásteljesen néz vele farkasszemet. Tekintetéből a tündékéhez hasonló, ám annál veszedelmesebb értelem hullámai áradtak felé. Lillen mély levegőt vett és apró, kékes fényű jégszilánkokat idézett közvetlenül ujjai köré. A hópárduc ezt látva orrával jelentőségteljesen a távoli csúcsok irányába fordult, majd kékes izzással válaszolt az ifjú tanonc mágikus próbálkozására.

 - Vajon sikerült? Erre vártam? A számtalan ünnepen elhangzó dal tényleg segített? Egyszer hallottam, hogy a régi tündék énekei szövevényes varázslatok alapanyagaként szolgáltak. Talán ezek a sorok is jégmágiát tartalmaznak? – meredt maga elé egy pillantásnyi időre az ifjú tanonc. A hold fénye közben fokozatosan halványodott, mintha kifakuló fénymágiával látta volna el valaki. Közben csak a felhők vontak finom fátyolt az ezüstös égitest köré. A hópárduc vad kisugárzása ezzel párhuzamosan fokozatosan elpárolgott. Szinte ráérősen, nyugalommal telve ült le az évszázadok óta halmozódó hóba és várakozóan tekintett a mágikus kötelékkel hozzá kapcsolódott társára. A távolból ijesztőnek ható páros bizonytalan, nehezen felismerhető képét egy távoli kürt zaja hasította ki statikus állapotából. Halkan, szinte alig észlelhetően suttogás töltötte ki a veszélyt jelző hang után beálló csendet: - Nem lehet, hogy már ide is eljutottak a pokolfajzatok….

VÉGE

Mészi