Dereshágói Jégszilánkok 4. – Monológ és Mágia

A már jól bevált reggeli rituálék legnehezebb része következett, mégpedig az öltözködés. Az elmúlt évtizedek visszavonhatatlan nyomokat hagytak a szinte örökéletű lelkén, de nem kímélték az egyre nehézkesebben használható testet sem. A tanácshoz készülődő mozzanatok minden ruhadarab felvételénél csak ínycsikorgatóbbakká váltak. Már-már felfoghatatlanul egyszerű a mutatvány: bal kézzel övet befűzni, jobbal a nehéz szövetet megtartani, mindkét végtagot összehangoltan mozgatni. Egyik mozdulat követi a másikat, nincs megállás…

Néhány évtizede egy csettintés elég lett volna, ma pedig a könnyed bőrcsizmák is feladják a leckét, hiszen megfelelő felhelyezésükhöz a Talminnenekhez méltatlan pozíciókba kell rendezni minden meggyötört ízületet és a lassan engedelmeskedő izmokat. Egykoron mennyivel könnyebb volt minden! A ráncok között elvesző forradások és vágásnyomok elnyerték tetszését Nymirra nemes hölgyeinek, legyen szó férjezettről vagy akár hajadon szépségekről. Egy párbaj a sivatagi klánokkal, több hetes összecsapások sorozata a nyugati végeken. Három nap tivornya, végeláthatatlan mennyiségű gnóm nedű és kellemesen bódító mézpárlat, majd laza erőfitogtatás a helybéli pultkoptatókkal. Ez a megfelelő recept a tükörből fáradtan visszanéző, hősiesnek semmiképp sem nevezhető csontos arcnak…

 - A tegnapot túléltük, a ma nem fontos, a holnapot hajszolni kell. – idézte fel magában az elfelejthetetlen szólamot. Merengő tekintetét leakasztotta az élességében igen csak megkopott tükörről, csillagfénnyel szegélyezett palástját összeesett vállaira fogta, kissé meggörbült tartását a beszívott levegő mennyiségével kiegyensúlyozta és megszokott tempójában kilépett a számtalan tudást sugárzó köteteket és pergameneket magába záró lakrészből. A tanácstermet és a szobáját összekötő alig néhány kardhosszúságú folyosó most a szokottnál is csendesebben fogadta a fáradt elöljáró közeledését. A kék bársonnyal bevont ablakok semmilyen jelét nem adták volna a tegnapi véres csatának. Miközben egyenes vonalban próbált meg minden egyes lépésnek nevezhető mozdulattal közelebb jutni a rá váró igazi harchoz, csak az futott át elméjén, vajon miért pont itt, a stratégiailag fontosnak egyáltalán nem mondható Dereshágón csaptak le az átokfattyak? Persze tisztában volt vele, mint a település első tündéje, hogy a havas, barátságtalan táj nem csak a nyugodt életre vágyókat fogadta be, de jóval az ő ideje előtti mágikus tudást is védelmezi a falakon belül…

***

A tanácsterem ritkán látott együtt ennyi érzelmet. A falakat díszítő festményekről lenéző alakok bátran válogathattak a kétségbeesés, elszántság, félelem és a rettegés különböző árnyalatai közül. A feszült várakozás pillanatait egy nehéz vasalattal ellátott, szinte teljesen simára lakkozott ajtó óvatos nyitódása váltotta fel. A nemzedékek sorait túlélő tölgy mögötti félhomályból egy behatárolhatatlanul öreg tünde férfi lépett elő, a helyzet izgalmainak ellentmondó lassúsággal. Nyomában halk felbolydulás futott végig a várakozó tömegen. A hátsó sorokban ülő négyesben alig észrevehetően megrándult egy-egy arcizom, majd a helyi viseletek közül kirívó, harcra szánt ruházatú kisebb társaság tagjai sokatmondóan egymásra pillantottak.

 - Tudom jól, hogy mindannyian az elmúlt órák eseményei miatt vagytok itt. A várost védelmező tanács helyett, ma egy mindenki számára nyitott fórumot hirdettem ki. Hozzáteszem, erre a Talminnen ház dicső történelmében csak a legutóbbi háború során volt szükség! – formálta a szavakat megfontoltan és végtelen bölcsességgel a megfáradt tünde, tekintetét közben kutatón mélyesztve az összeverődött szempárok sűrűjébe. Nagy levegőt vett és folytatta a fejben már az öltözködés nehézségei közben begyakorolt szöveget.

 - Sokan átéltétek az élőholtak próbálkozását a város átvételéről. Most többen is abban a hitben éltek, hogy a nemrég közösségünkbe érkezett zsoldosok hozhatták a bajt békés mindennapjainkba. Figyelmeztetésül közlöm, várható volt, hogy a térkapuk érintése északra is elér. Legifjabb tanoncunk Lillen mentett meg mindenkit, kinek sikeres beavatását kellene most ünnepelnünk, ehelyett árnyas fellegek borulnak fejünkre! – hangját az utolsó szavaknál szándékosan emelte fel, majd alig észrevehető biccentéssel fejezte ki tiszteletét a hatalmas ablak mellett helyet foglaló ifjúnak.

 - Sok kérdésetek van! Mielőtt elkezdem ezek megválaszolását, hadd meséljek el nektek egy történetet a jégről, mágiánk legfőbb eleméről! – mély lélegzettel töltötte fel tüdejét és meghajlott hátát a szétáradó levegőnek hála megpróbálta kiegyenesíteni, néhány alig hallható roppanás kíséretében.

 - Gyerekként hallottatok már őseink Medve-tavi múltjáról és az északra menekülésről. A tündék ünnepségein elhangzó énekek megszámlálhatatlan sora említi meg jövetelünk okát. Egyvalamiről azonban szándékosan hallgatnak a regék és elfeledett ritmusok… A jégmágia nem mindig igényelte a havas csúcsok, jeges északi szelek vagy akár a télvidéki fenyőbotok jelenlétét! Volt idő mikor a beavatottak hópárducaik segítségével képesek voltak akár a nyári forróságban is megidézni a jégszilánkokat, de még a leghidegebb zivatarokat is. A varázslatnak viszont nem lehetett mindenki részese, ezért a Dárdás háborúk alatt korlátokat kapott az elemi szintű varázslás, köztük a jég is. – szinte a fáklyákban táncoló lángnyelvek pattogását is hallani lehetett az igéző némaságban. Közben a felélénkült elöljáró ismételten körbetekintett a jelenlévőkön és folytatta monológját:

 - A mágikus támadások szabályokat követeltek, így az elődeink létrehozták a jégre vonatkozó mágikus akadályokat, melyeken csak a legméltóbb Talminnenek léphetnek át! Megszületett számtalan álmatlan éjszaka árán a tündék vérével megpecsételt minden nemesre ható megkötés: A Jég Népek Tekercse. Az irat egyértelműen nyilatkozik! Az elemi mágia magasabb szintű varázslatait csak a hópárduccal rendelkező tündék vehetik igénybe. Itt a magyarázat arra, hogy volt képes egy ifjú tanonc ekkora hatalom megmozgatására! – csontos mutatóujját Lillen felé lendítette, majd egy utolsó mondathoz készülve ismét megfeszítette nehéz tagjait.

 - A holtak tegnap megpróbálták birtokukba venni ősi tekercsünket, ezzel elzárva minden jéghasználót a titkos mágiától, mely minket illet! Örökségünk nem kerülhet az ellenség kezére, amíg van egyetlen élő Talminnen is! Kérem ezért az összes tündét, embert és törpöt, csatlakozzunk a friss jövevényekhez és töröljük el Nymirráról a betolakodókat az utolsó alakváltóig!

Mikor mondandója végéhez ért, a dereshágói szempárok izgatott bogárrajként cikáztak közte és a hóvihart támasztó tanonc között. A hallottak nyomán senki sem kívánt megjegyzéseket vagy élces hozzászólásokat tenni. Bár ennyien még nem igazán gyűltek össze a fontos döntések színteréül szolgáló helyszínen, az elmúlt órák meghatározó eseményei a legnyugodtabb szívekben is kételyt ébresztettek. A furcsa árnyékokat hozó fáklyák világossága csak az első sorokban ülők arcát keretezte kétes fénnyel. A távolabb ülők gondterheltségét inkább csak a testekből áradó nyugtalan sóhajok engedték kikövetkeztetni.

A függönyök bársonyán bepillantó szél nem is az összeverődött lakosokat bámulta. Jobban érdekelte a terem végében magányosan álló ősz hajú tünde. Volt tartásában valami biztonságot és megnyugvást adó. Termete már régen nem keltett rettegést ellenségei lelkében, de a hosszú évek alatt magába szívott bölcsesség vezetőhöz illő fegyverként lapult most is elméjében. Mondandója ott lebegett a véres harcot átélő kis közösség tagjain, innentől rajtuk áll mit kezdenek az új információkkal.

Ha a marcangoló szelek másra is figyelmet fordítanak, talán feltűnt volna számukra a félhomályban magára hagyott pad a sarokban…

VÉGE

Mészi