Fates and Ways - 1. rész - Könnycseppek

SZH.E. 175 év

Döbbenten kémlelte az eget, ahogy Lilin tüzes könnyei egyre nagyobb csíkot húztak maguk után. Ez az égi jelenség egészen ritka lehetett, gyorsan rabul ejtette figyelmét és teljesen elfeledkezett az őrjáratról s arról, hogy lassan haza kellene indulnia. Az igazat megvallva, mindig is hadilábon állt az idővel, ha legkedvesebb folyójának, a Rhellannak a partján őrjáratozott, ami a mostani vöröses fényben még varázslatosabbnak tűnt.

Elon az elmúlt huszonöt évében nem tapasztalt hasonló jelenséget, bár úgy gondolta, hogy bőven lesz ideje ezeket megélni, hiszen még csak az ifjak gyülekezetéhez tartozott. Biztos volt benne, hogy ezek után, amint Lilin nyugovóra tér, az idősebb krion gyülekezetek tagjai hasonló jelenségekről fognak tanulságos történeteket regélni, és neki mindegyiket türelemmel végig kell majd hallgatnia.

- Az ősök és a család óvó karjainak legnagyobb ereje a tiszteletből fakad. - emlékeztette magát a gyermekkorában tanultakra.

Az első rengésig nem is gondolt arra, hogy veszélyben lennének, csak shullja kötelékét fogta kicsit szorosabban. Nem szerette volna, hogy hátasa az égi jelenség láttán megijedne és elszökne, ez esetben gyakorlatilag gyalog kellene megtennie a közel fél napi járóföldet az alakváltók területén keresztül, ráadásul biztosan elkésne az esti étkezésről, és ezzel megkapná hetedik büntető évét, amivel így már ötvenhét évet kellene az ifjak szolgálatában töltenie.

- Ötvenhét év. - dermedt meg egy pillanatra a krion és lehunyta világos szürke szemeit.

Egy pillanatig úgy nézett ki, mint egy hősnek emelt szobor a maga két méterével és izmos testalkatával, mely vonás jellemző volt egész népére. Mély levegőt vett, majd hátra kötötte hosszú, hófehér haját és elmormolt egy varázsigét.

- Shonaran shull. Menjünk haza barátom. - tette hozzá és megsimogatta a hátast, aki az elmúlt években hűséges társnak bizonyult.

Sajnálta volna, ha elveszítené. Már nagyon sok időt töltöttek együtt, minden sikerénél és hibájánál, sőt a büntető éveinek kiszabásánál is jelent volt ez a zöld óriásgyík.

Közel tíz év alatt hozta össze az eddigi plusz hatot is, ráadásul testvérei közül ő volt az egyetlen, akinek egyáltalán volt büntetése. Sokan megszólták érte több gyülekezetből is, a családtagok...

Mindig is azt gondolta, hogy azért volt sokszor a bölcsek célkeresztjében, mert bőre színárnyalata ritkaságszámba ment a krionok között, ugyanis sokkal világosabb szürke volt, mint legtöbb fajtársa, ami legnagyobb bánatára feltűnőbbnek is bizonyult. Ifjú korában sokszor betegnek hitték, gyermek társai sápadtnak csúfolták, volt aki Mezőlakónak, vagy Forróhomokinak vélte, egyesek Lilin jelének hitték pozitív, mások negatív értelemben, de ahogy telt az idő, végül elfogadta minden gyülekezeti tag. Akárhogy is, de egyáltalán nem érezte igazságosnak a családtagok szúrós tekintetét, csak legidősebb felmenője, Krihmon tanácsai esetén lehetett biztos abban, hogy sohasem hordoznak magukban semmiféle bántó célzást.

- Legalább nem alakváltónak gondolnak... - nyugtázta keserédesen, persze meglehetősen távol állt attól a fajtól, hiszen sohasem bántott volna egyetlen állatot sem, ellentétben az alakváltókkal, melyek klánjai több büszke áldozómester dinasztiával is rendelkeztek.

A második, és az azt gyorsan követő következő három rengésnek köszönhetően egy pillanat leforgása alatt a világ végének gondolata kerítette hatalmába. Ritkán félt, nem is igazán volt rá oka szinte soha, kizárólag a nevelő gyülekezetek tagjainak szidalmazó szavai és a néha nehezen teljesíthető elvárásaik tanították meg arra, hogy milyen hálás társ is tud lenni az aggodalom. 

- Az ősök és a család óvó karjainak legnagyobb ereje a tiszteletből fakad. - tett még egy kört fejében a nosztalgikus gondolat.

A hatodik, jóval hangosabb és hosszabb rengés sem váratott sokat magára, sőt ez talán egyszerre több becsapódás lehetett. Szerencsére hátasát nem különösebben zavarták a megváltozott, szokatlan körülmények.

Elin félelmét elnyomva felhagyott a rengések számlálásával, könnyed mozdulattal felpattant hátasára és hangos sikollyal megindítva a zöld óriásgyíkot, elrugaszkodtak a talajtól, hogy fáról fára ugrálva minél előbb hazaérhessenek szülőfalujukba, elkerülve ezzel a következő büntetést.

- Hatvannál több évet még senkinek sem kellett szolgálnia a családban az ifjak között. - gondolta keserűen. - Ráadásul sokkal jobban tetszett ez az egész szolgálati dolog anyám meséiben...

S ekkor valahonnan elméje mélyéről előbukkant egy prófécia rigmus még zsenge korából, melynek valami véletlen folytán, pontosan emlékezett minden egyes szavára:

Először Lilin fog rá felfigyelni

A veszélyre mely megijeszti

A veszélyre mely hirtelen jő

Égő sebeket csalogat mohón elő

Fájdalmas jövőnk kapuit megnyitja

S sötétségből eljön a gonosz maga!

Ádi