Fates and Ways – 7. rész – Fátum-7

SZH.E. 175 év

Békésen repült el szemei előtt kedvenc kék madara, s bár a nevét sohasem sikerült megjegyeznie, mégis dallamosan csilingelő hangjáról könnyen felismerte. Igaz, élőben sohasem látott egyetlen madarat sem, de talán pont ezért volt ez a kedvenc élőlényeivel teli, ki tudja hány évszázaddal ezelőtt rögzített emlék felvétele arról a régi szép korról, amikor elődei még a Földön élhettek nyugalomban, s nem voltak örök vándorlásra ítélve.

Furcsán érezte magát. Olyan volt, mintha ezer éve ezt a felvételt nézné. Mintha nem is létezne más, csak ő és az a néhány, számára kedves, kék madárka. A madár, mely valamilyen formában olykor visszatért élete során. Ködös emlékei között kotorászott, de biztos volt benne, hogy legutóbb egy fülkén jelent meg, a díszítő motívumok között megbújva, bár már nem rémlett neki pontosan, hogy hol. Emlékezett arra is, amikor testvére, Adan rajzolta meg egy grafikai képzés során. Ikertestvére rengeteg képzésen részt vett fiatal korában, kifejezetten szerelmese volt a képzőművészeteknek. 

- Jó lesz újra látni őt, amint vége lesz ennek a felvételnek. -

Ücsörögve élvezte a meg-meg mozduló szél lágy érintését, mely libabőrössé tette mind karjait, mind az előtte elterülő mesebeli tájat. A távolban fák rázták ékes lombkoronáikat a tavaszi napsugarak sűrűjében, a háttérben pedig táncoló állatok akasztották össze kézfogás szerűen agancsaikat, majd elkezdték fürge táncukat a lombhullatók mögött el-eltűnve, hogy pár lépéssel arrébb előbukkanhassanak, szigorúan ügyelve arra, hogy szoros kézfogásuk meg ne szakadjon.

- Zsibbasztó lehet... - gondolta Petr Alkhadarr és kényszeresen ökölbe szorította egyre jobban izzadó kezeit.

Szinte érezte, ahogy ujjai elzsibbadnak, majd egyre jobban elkezdenek lüktetni és szúrni, mintha ezer és ezer szilánk mozdult volna meg egyszer a bőre alatt. A fájdalom gyorsan és váratlanul futott végig sápadt karjain, mely pillanatról pillanatra erősebbé vált. Hirtelen ordítani támadt kedve, de ereje csak arra volt elegendő, hogy szemeit kinyissa. 

Egy családfára emlékeztető, egyre gyorsabban terjeszkedő repedéssel díszített kristálylap feküdt előtte, mely mögött jó pár méterre, egy sokkal nagyobb kristálylapból készített fal mögött emberek sokasága igyekezett a terem kijáratai felé, egymást türelmetlenül a helység falának taszítva.

- Úgy látszik, túl kicsi ez az űrhajó ennyi embernek... - futott végig tompa agyán a gondolat, mely különös módon füleiben tovább visszhangzott. Kellett pár pillanat mire rájött arra a tényre, hogy ez a mondat saját száját is elhagyta, és akár mások is meghallhatták volna, de szerencsére rajta kívül egy lélek sem tartózkodott a kristályfalon belül.

Különös volt újra hallania saját hangját, már-már idegennek hatott pont annyira, mint amikor a közelmúltban ráköszönt egy rég nem látott cimbora. Ahogy ujjairól lecsatlakoztak az enzim csatornák, úgy múlt el bennük a fájdalom, és úgy kezdett egyre jobban eluralkodni rajta a szokásos fejfájás és féktelen szomjúság is. A kristálylap szép lassan arrébb csúszott előtte, majd a hibernáló fülke óvatosan előre billent, ezzel jobb rálátást biztosítva a körülményekre. Petr ekkor szembesült azzal, hogy élesen harsog a vészriadót jelző sziréna, óriási a hangzavar és a megszokottnál nagyobb a tömeg is. Ráadásul egy kis füst szagot is érzett, de egyelőre nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget, hiszen érzékei az ébredés után mindig megcsalták kicsit.

Hunyorogva nézte a fogyni nem akaró tömeget a kristályfalon túl, miközben újdonsült ráncai között utat talált magának egy izzadság csepp. Vagy könnycsepp, de ki tudja eldönteni ezt ennyi pihenés után. Sötétbarnából feketébe igyekvő haja kócosan meredt felfelé a feje búbján, mint aki büszkén jelezni akarta volna, hogy ő kelt fel legkorábban és kész belevágni a rá váró, dolgos napba. Petr nem siette el sohasem a felkelést, gondolta inkább megvárja, amíg eltűnik a füst szag, s majd szervezete ezen reakcióját tekinti a jelnek, hogy ideje megmozdulni.

A pánik általában messziről elkerülte őt, ez most sem történt másképp. Sok gyakorló vészriadót megélt már, köszönhetően annak, hogy az élettér parcella tűzbiztosai közé tartozott. Szerencsére a tűzzel kifejezetten kevésszer volt komoly feladata, általában csak rendszerkarbantartási ügyekkel bízták meg. A munkájáról ennél mélyebben egyelőre nem is tudott volna nyilatkozni, más részletekre csak foltokban emlékezett. Nem aggódott emiatt sem, hiszen ez volt a hibernáció egyik legjobban ismert mellékhatása, sok más kisebb-nagyobb kellemetlenség mellett.

- Szép lassan vissza fog térni minden emlék, ha tetszik, ha nem. - nyugtázta szórakozottan Petr, miközben végig simította kezét borotvált tarkóján. - Hibernáció alatt a haj sem nő tovább, nemhogy a szakállam... kár... idétlenül fogok kinézni megint ezzel a kócos hajjal társított kopasz tarkóval. Remek... -

Úgy érezte eljött az idő, így erőt vett magán és felemelte kezeit, megmozgatta ujjait, kézfejeit, majd óvatosan felhúzta egyik, majd másik lábát. Szerencsére minden olajozottan működött, ahogy kell, így egy hosszabb nyújtózkodás után ásítva megtörölte szemeit pont úgy, mint aki csak most ébred fel egy békés, esti alvás után az arcát simogató, reggeli fényekre.

- Ki tudja meddig feküdtem egyhelyben ebben a... - mondta ki megint hangosan amit egyre jobban kitisztuló elméje diktált, majd szégyenkezve, s magát csendre intve fejben fejezte be azt. -... kényelmes kristálykoporsóban. -

Maga is meglepődött, de meglehetősen könnyen sikerült elsőre felülnie. Volt már többször is hibernációs álomban és a legtöbb után, még fiatal kora ellenére is sokkal nehezebben indult újra a szervezete. Mindig is úgy gondolta, hogy nem igazán valók neki ezek a modern gépek, sokkal jobban megvolt a - mások szerint - régimódi, ósdi eszközökkel.

- Úgy néz ki, hogy most rendben működ... - kezdte dicsérgetni végtagjait, majd újra kénytelen volt magára erőltetnie a csendet, kényszeresen összeszorítva a száját, hogy ne potyogjon ki rajta minden óvatlan gondolat. Nem akarta, hogy bolondnak nézzék, ráadásul pont a hibernációs parcellában, ahol tudomása szerint a legtöbb pszichológiai problémával küzdő embertársát kezelték orvosaik, sőt itt zajlott a legtöbb gyógyszeres emberkísérlet is.

- Egyik sem hangzik valami jól. - futott végig immáron a fejében, majd inkább villámgyorsan el is hessegette a témát főleg, hogy most már jobban elkezdte zavarni az egyre komolyabb füst szag, mely úgy néz ki, hogy nem csak az elméje szüleménye volt.

Óvatosan talpra állt, s miután nem jelent meg egy kedves hibernővér sem, hogy elvégezze az ébredéskor kötelező rutinvizsgálatot - és kíváncsivá is tette az azóta enyhülni nem akaró menekülő emberek folyama -, így úgy döntött, hogy nem vár tovább. A fekhelye alatti tárolóból kivette övtáskáját, valamint még a hibernációs alvás előtt precízen össze hajtogatott egyenruháját, ezt követően kipattintotta a fülke oldalából a kék cinege emblémával ellátott, vízgyűjtő hengerecskét. Szomorúan vette tudomásul, hogy a fejre fordított henger teljesen üres.

- Remek... -

Nem ez volt az első alkalom, hogy csalódnia kellet a hibernáció során kicsapódó test nedvekből vizet kinyerő gép működésében. A kékmadaras cég úttörő ötletekkel jelent meg az elmúlt években, de a megvalósítással általában még hadilábon álltak. Régen undorítónak tartotta ezt a vízkinyerési módszert, de az első hibernáció után megértette... hasonlóan az akkorihoz, most is annyira erős szomjúságérzettel tért magához, hogy bármit megivott volna, ami legalább egy kicsit is vízre hasonlít, így elhatározta, hogy első útja a vízgenerátor parcella felé fog vezetni, ahol majd a haját is meg tudja rendesen igazítani.

Miután megbizonyosodott a szomszédos fülke ürességéről, kapkodva felöltözött. Tekintete rövid ideig elidőzött az egyenruhán látható feliraton, körülötte a Földet szimbolizáló körrel, amikor arra lett figyelmes, hogy már nem csak érzi, de látja is a füstöt.

- Fátum-7. Valamire legalább emlékszem. - biccentett elismerően Petr a logót bámulva, majd tekintetét a továbbra is hömpölygő füstre és embertömegre szegezte. - Viszont ideje lenne kideríteni, hogy mi folyik itt... -

Ádi